3 hét az őserdőben – Kole

Már egy hete, hogy visszaértünk a 3 hetes őserdei misszióból, Kole-ból.

Dr. Edith Eva Eger írja, hogy mindent elvehetnek tőled, de amit a fejedbe teszel azt nem. Valahogy így érzek most én is. Ezeket az élményeket, amiket már 3 hónapja megélek itt Kongóban és ez a 3 extra hét Kole-ban olyanok, amiket azt hiszem soha nem fognak tudni elvenni.

Éppen ezért leírni is nehéz. Szerencsére Richard a misszió alatt már elkezdte leírni az élményeket, így most azt osztanám meg – egy kis kiegészítéssel:

 

Tehát. Miért is volt ez a 3 hét ennyire emlékezetes?

Mbuji-Mayi egy nagy (kb. 2 milliós) város. Ez után egy 50.000 fős vidéki városba már csak megérkezni is élmény. Rengeteg gyerek, mindenhol gyerekek. Homokos út, 90%-ban csak afrikai kunyhók, kecskék, tyúkok, pálmák, stb. Minden ami egy igazi afrikai vidéki képbe beleillik – kivéve engem és Richardot.

Ennyi gyereket egy városban még soha nem láttam, tényleg megdöbbentő volt, hogy mindenhol gyerekek rohangáltak. Persze Ők is nagyon örültek nekünk. Mindenhova követtek, mindig köszöntek, a bátrabbak kezet nyújtottak. Ha a kertben ültem a kerítés mögül néztek. A kórházban az ablakom alatt általában 5-10 gyerek nézte ahogy vizsgálok.  Ha a kocsival utaztunk, akkor utánunk rohantak. Valahogy mindenhol a nevemet, vagy egy-egy afrikai köszöntést hallottam. Abban reménykedtem, hogy egy hét után megunják, de úgy látszik a (titokban) napozással se lettem sokkal barnább, vagy inkább feketébb és még a harmadik hét végén is túl feltűnő voltam.

A kórházban volt egy  gyönyörű, különleges, négy éves kislány – Angel. Odaszaladt hozzám, hogy kezet rázzon velem, majd megpördült körülöttem, és elrohant. Amikor másodszor jött oda nem rohant el, így tudtam neki egy bonbont és egy pólót adni, mert az nem volt rajta. Tapssal fejezte ki a köszönetet, nem beszélt. Annyira aranyos volt, félt is persze kicsit, elbújt az anyukája szoknyája mögé. Egyszer megkért egy ápolót, hogy keressenek meg. Csak odajött, kezet fogott velem, nem beszélt. Soha nem szólalt meg. Mindig csak a hatalmas szemeivel nézett rám, amikor beszéltem. Mikor ránéztem mindig lesütötte a szemét és elfordult. Az utolsó, mikor megtudta, hogy elmegyek sírt és kimondta a nevem, sőt beszélgetett is. persze nem franciául, hanem törzsi nyelven, így sokat nem értettem belőle. Annyira megszerettük egymást, hogy az anyukája ajándékot is adott nekem. Egy vödör pálmahernyót. Ez itt állítólag egy nemes ajándék – én is annak éreztem, mert mondták, hogy 30 km-re Kole-től gyűjtötték. Fantasztikus élmény volt. Azt hiszem, hogy a kislány ki van/volt éhezve a szeretetre és még így is olyan sokat tudott nekem adni.

Utolsó héten egy rakat ajándékkal leptek meg minket. Én az egyik ápolótól kaptam még egy vödör hernyót, illetve főzőbanánt, egy másik ápoló egy heverő gyékényt adott. Munka közben egy beteg beadott nekem az ablakon két hatalmas kókuszt. A csapat kapott még egy vödör hernyót valakitől, meg sok-sok főzőbanánt. Ilyenek az afrikaiak 😊

Tehát igen, a hernyót megkóstoltam. Ha a pszichológia nem működne olyan nagyon erősen, akkor biztos többet ettem volna belőle, mert nem is olyan rossz. Sült szalonna íze van. A pici hernyók (amilyen otthon is lehet látni) kicsit már rágósabbak és szőrösek…

A visszaút nekem egy plusz ajándék volt, bár nem így terveztük és a többiek valószínűleg jobban örülnek, ha nem 8-an kell nyomorogni a kocsiban. De az, hogy végig utaztunk az őserdőn, láttam a szavannát, azt hiszem minden bogarat, ágat, levelet, izzadságot megér, amit a 8 és 6 órás úton el kellett viselnem. Arról nem is beszélve, hogy a 7 férfi utastársam nagy figyelemmel volt felém, így én teljes biztonságban érezhettem magam (az otthoniaknak üzenem főleg).

Ahogy Richard is írta, ha ma újra kellene kezdeni, azt hiszem kérdés nélkül, bármikor igent mondanék.

 

Újra MJM-ban – lencse raktár a szobám

Még a misszió előtt az összes lencsét, amivel eddig dolgoztam bevittük a szobámba, hogy biztonságban legyen. Ma már tudom, hogy ez kb. 20.000 db lencsét jelent (Excel segített a számolásban). Nagy dobozokban a kis dobozokban a még kisebb dobozokban is lencsék vannak… Egy kis folyosó vezet az ágyamhoz és a fürdőhöz.

Baltazár hűségesen megkérdezi minden nap, hogy hogy állok a lencsékkel. Most már lassan tényleg azt fogom tudni mondani neki, hogy készen vagyok, amit én se fogok elhinni. Ma megrendeltem egy ácstól a polcot, amire majd a lencsék kerülnek. Richard mindig mondja, hogy egyszerű legyen, nem kell túl bonyolítani. Na ez a legnehezebb. Aztán amikor egy napot gondolkozol, hogy rendszerezd a lencséket és végül megtervezel egy 6 polcos, 120 cm széles rém egyszerű szekrényt és műanyag dobozokba fogod beletenni a lencséket (amit el akartál volna kerülni, de nincs jobb megoldás) akkor elgondolkozol, hogy vajon van-e ennek értelme. Azt hiszem itt lesz – remélem.

Egyszóval már alig várom, hogy megnyíljanak az utak az ágyamhoz, a ruhásszekrényhez, a fürdőhöz.

A munka folytatódik, nem állunk meg. Holnap elkezdődik a mini oktatásunk a centrum dolgozóinak (optikai alapok, szemüveglencsék, anatómia, látásvizsgálat), ami szintén egyszerű lett. A kérdést ugyanúgy felteszem, hogy van-e így ennek értelme? Valószínűleg ennek is lesz, csak én vagyok kishitű. Holnap meglátjuk.

És végszónak: tél van, azaz száraz évszak. Reggel kardigánban megyek reggelizni és már kértem egy plusz takarót. De nem kell félteni Afrikát, hó nem fog esni. Napközben azért a hőmérő igen erősen felfele mászik, olyan 40-45 fok környékére (napon).

 

 

 

Reklámok

2 című bejegyzés “3 hét az őserdőben – Kole” gondolatot, hozzászólást tartalmaz

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s