Befejezésül

Június vége óta – amikor az utolsó bejegyzést írtam – jó sok idő telt el, sajnos még sem volt időm nyugodtan leülni és írni. Nagyon sok volt a munka.

Bár fizikailag már két hete itthon vagyok, lélekben még minden reggel a centrumban kezdek a közös imával, a kollégákkal és a rengeteg lencsémmel. Baltazárra gondolok, aki éppen a tyúkólban dolgozik. Este a finom kongói sörökre, a kongói földimogyoróra, a beszélgetésekre, a csillagaimra gondolok – főleg a Dél Keresztjére és a Skorpióra… És persze egész Mbuji-Mayi-ra, akik olyan nagy szeretettel befogadtak.

Így tehát, hogy félig még ott vagyok, talán ennek a bejegyzésnek is lesz érvényessége. Szerencsémre minden nap felírtam néhány szóban az aznapi élményeket, eseményeket így most vissza tudtam idézni az elmúlt két hónapot.

Ahogy korábban írtam 3 nagy feladatom volt:

  • lencse- és keretrendezés
  • oktatás
  • az optika rendezése, rendrakása.

Kole előtt az összes doboz lencse, amivel előtte a kertben dolgoztam, bekerült a szobámba (védelem miatt). Így a 3 hetes misszió után, fáradtan, piszkosan, több tízezer lencse között aludhattam. Nem véletlenül olvastam majdnem minden nap a naptáramban, hogy „már nagyon be szeretném fejezni a lencsék rendszerezését”; „ma befejeztem egy részét” vagy „ma újabb dobozokat találtunk a konténerben…”. Aztán mikor augusztus 6-án tényleg befejeztem az április 17-én elkezdett munkát, akkor már szinte el se hittem. Számítottam magamban valami nagy, kitörő örömre, ujjongásra, de már annyira a szívemhez nőtt mind a 38.464 db lencse, hogy nem jött semmi féle ilyen érzés… Azért azt be kell valljam, hogy sokkal jobban aludtam utána. A lencsék egy része visszakerült a konténerbe, természetesen felcímkézve, rendszerezve. A nagyobb részéhez viszont két polcot terveztem, amit ideiglenesen a szobámba helyeztek el. Ezekre minden fel lett pakolva, rendszerezve, hogy amikor kész lesz az új épület (2019 elején), akkor oda „egészben” át lehessen vinni.

IMG_6661

A 4-5 krumpliszsák használt szemüveget apránként dolgoztuk fel. Két fiatalember segített az előválogatásban (használható vagy nem, „új” vagy dioptriás, plusz vagy mínusz). Láthatóan nagyon élvezték. Mindig az épp aktuális kedvenc, talált szemüvegben végezték a munkát, legyen az egy férfi vagy női modell. Az építkezésen dolgozó összes munkás is valamilyen használt, vicces, régi szemüvegben, napszemüvegben dolgozott. Mikor elsétáltam mellettük fülig ért a szájuk örömükben. 😊

IMG_7046

Ez után nekünk (az optika dolgozóinak) már „csak” meg kellett tisztítani és be kellett mérni a szemüvegeket. Ezt 3 szombat és néhány délután alatt meg is tudtuk tenni. Ezek a közös munkák mindig jó beszélgetésekre, zenehallgatásra adtak lehetőséget, illetve Patient egy ilyen szombat alkalmával értette meg az összeadást és kivonást!!!

Így elértük, hogy már nincs zsákban szemüveg, minden tiszta, minden be van mérve és a missziókra felhasználható (szakmának: csak a plusz/mínusz szférikus) vagy dobozba van, mert a keret újra felhasználható.

IMG_6275

Az oktatásra Kole után került sor. Az összeállított prezentációt Richard, Matthieu (optometrista) és Simon (orvos) adták elő. Nekem meglepő tapasztalás volt, hogy milyen sok új dolgot tudtunk mondani, még úgy is, hogy tényleg nagyon csak az alapok lettek elmagyarázva. Nagy érdeklődéssel fogadták az előadásokat, kérdeztek, érdeklődtek. Bár én nem voltam 100%-ig megelégedve vele, de az eredmény végül is jó lett.

Az optika mindennapos munkát jelentett – bár sajnos a lencsék miatt nem tudtam mindig egész napot ott lenni. Folyamatos tanácsok, apró változtatások, majd a kész munkák leellenőrzése – ami nem kis konfliktusokat okozott a kemény fejű, de annál nagyobb szívű James-szel. A végére egészen jól megértettük egymást, megértette, hogy a kritika építő jellegű és egyre pontosabb, szebb szemüvegek készültek. Ezt nekem is jó érzés volt látni, hogy valami gyümölcse csak van/lett a sok „vitának”, magyarázásnak… Az optikát is egészen ki tudtuk pofozni, az utolsó napokban már alig láttam földön heverő munkákat, a szemüvegek is tisztán álltak az állványokon. Rend lett. Ami nekem a legnagyobb szó, hogy igyekeztek is ezt a rendet megtartani – a rám és a munkámra való megbecsülésből és tiszteletből. Ezt ki is mondták, hangsúlyozták, megható volt.

DSCF2348

A közös munka nekem is rengeteg tanulásra adott lehetőséget, mind szakmailag, mind emberileg. Mérhetetlen sok bizalmat és szeretetet kaptam a kongói kollégáktól, ami rengeteg erőt adott a sokszor fárasztó, kilátástalannak tűnő munkában. Érdekes, hogy nem egyszer neveztek gyereknek, „kis Katinak” vagy „kis testvéremnek”, ugyanakkor sokszor éreztem, hogy főnöküknek tartanak, akitől elfogadják a tanácsokat, feladatokat.

A munkán kívül természetesen nem szűkölködtünk ünnepekben, szórakozásban sem. Richard és az én születésnapomra is hatalmas meglepetés buli lett szervezve. Miután egyik alkalommal se volt áramunk, így a torta készítés nagy kihívást jelentett. Richardnak én csináltam a tortát, ami végül faszénen kisütött palacsinta torta lett (szerencsére sötétben ették így nem látszódott, hogy milyen csúnya volt…). Baltazár az én születésnapomon már kicsit leleményesebb volt. Várta, várta az áramot, ami csak nem jött. A tészta viszont már be volt keverve. Így mi sem egyszerűbb, mint elvinni a helyi pékhez, és ott betenni a sütőbe… Így mindkét alkalommal el tudtuk fújni a gyertyákat. Nekem Richard vett egy bárányt (7 éves születésnapomra is azt kaptam, csak akkor nem ettük meg), amit egészben tervezett megsütni, de Papa Jean-Pierre ezt nem tudta, így – Richard nagy bosszúságára – a bárány darabokban érkezett meg hozzánk. Ennek ellenére felnyársalták és néhány óra alatt álom finomra sütötték ki a darabokat. Ezt utána semmi perc alatt, kézzel meg is ettük. Másnap csak találgatni tudtunk, hogy vajon ki kezdett neki kézzel… azt tudom, hogy biztos nem én… Csak, hogy érezzétek a kongóiak szeretetét: beszerezték a kedvenc sörömet, amit Koleban ittunk (rekesszel, nem ám 1-1 db-ot), valamint kaptam egy születésnapi ruhát, ami pont jó volt és szerencsére tetszett is. Azt hiszem életem legszebb és legkülönlegesebb születésnapja volt. Nem hiába mondják, hogy az afrikaiak tudnak ünnepelni…IMG_7308

DSCF2883

Még hosszú-hosszú oldalakon lehetne leírni a szebbnél szebb pillanatokat, de talán ezeket csak átélve lehet megérteni, leírva kevésbé.

Utolsó előtti nap a centrum dolgozói elbúcsúztattak. Egész nap sütöttek, főztek. Énekeltünk, imádkoztunk, nagyon szépen megköszönték – egy újabb ruhával – a munkámat, jelenlétemet.

Az afrikaiak nem úgy fejezik ki az érzelmeiket, mint mi. Sokszor nem látjuk rajtuk, nem tudjuk kiolvasni belőlük, hogy éppen mit éreznek – azért drámázni nagyon tudnak… Így, amikor a búcsúztatáskor rám került a sor, hogy én beszéljek, de a könnyeimmel küszködve ez nem ment, akkor nagyon érdekes volt látni, hogy bennük is mintha elindult volna valami. Nem tudták hova tenni, hogy így látják rajtam az érzelmeimet, csak csöndben vártak, néztek, sőt a mellettem ülő Stephanie szintén zsebkendőt keresett 😊

DSCF3190

Egy szó, mint száz. Kongó most feladta a leckét Magyarországnak.

Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki támogatott, imádkozott. Ezt biztos nem tudom eléggé kifejezni, de azt tudom, hogy ezek nélkül nem lett volna olyan, amilyen volt.

KÖSZÖNÖM!   

 

 

 

 

 

Reklámok

3 című bejegyzés “Befejezésül” gondolatot, hozzászólást tartalmaz

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s